Az Ópusztaszeri Emlékpark közepén, a körképet bámulva, olykor eltöpreng az ember – milyen elszántak lehettek az őseink, amikor számolhatatlanul sok állattal, szekerekkel, asszonyokkal és gyermekekkel, a legenda szerint a Vereckei hágón át visszafoglalták az Ősi Kárpát Hazát!

 

Milyen hihetetlen erők, akarat és tudás – az állatok ismerete és feltétlen szeretete tette híressé és félelmessé lovas népünket?! A körkép, mely Feszty Árpád nevéhez köthető, egyik legnagyobb titka, a milliónyi állat hűséggel való ábrázolása; a táltos áldozata, mely a kínhalálban is a ló tiszteletét hordozza.

 

Ember és állat szeretete, egymásra utaltsága évezredeken át jelentette a magyarság megtartó erejének számító hagyományok bölcsőjét, a magyar nomád lovas kultúra értékrendje mindmáig értékes alap a tanyasi, falusi lét megmaradásához. A juhászok, kanászok, csikósok, gulyások és bivalyosok, a pásztorok rendje hiedelem világából alakult ki a köznép és földművesség kultúrája. A fafaragások, a népi hangszerkészítés és a majdani csárdakultúra is e forrásból táplálkozik, innen fogant a jó pásztorételek bográcsos készítése, a pörköltös ételek íz-világa, a jóféle magyar sódar aromája, illata…
A pásztorkultúrához köthető, a magyar borgasztronómia kialakulása, az ételekhez pászoló borok fogyasztása, a mai magyaros ízvilág, a magyar konyha kialakulása is. Falvaink környezete a mai napig a végeláthatatlan legelők, árnyas helyek, gémeskutak és a patakok mentén látható dagonyázó árkok érintetlenségével hódít és mesél a büszkén vállalható múltról…
Idilli kép, melyről aztán a huszadik század legvégén kiderült, hogy fenntarthatatlan, pazarló és felesleges. És nem számított, hogy a pásztorkultúra maga a magyarság, hogy a kultúra halálával maga a magyarságunk veszik a semmibe – az elmúlt évtizedek képesek voltak lerombolni mindazt, amit a második világégés után szinte a semmiből teremtett újjá a termelőszövetkezeti létbe kényszerített falusi parasztság.

Soha, sehol nem születtek népmesék és népdalok ezekről a huszadik századi emberekről, pedig munkájuk ugyanúgy legenda és a közelmúltig elementáris erő volt, mint az évezredeken át népünk létezésének alapot jelentő pásztornépek rendje.

 

A szövetkezeti élet pedig megbecsülést, megélhetést és az örökölt szakértelemnek termőtalajt biztosított…

Aztán megálljt parancsolt az európai integráció, az unió, az új rend…
Néhány évized alatt megváltozott minden. Az egykor minden falusi háznál megtalálható jószágok eltűnése után a nagyüzemi állattenyésztés is felszámolásra került, ahogy az egykor szebb napokat látott Zöldmező MGTSZ Kisunyomi tehenészeti telepe is.

Látva a telep csontvázát, az épületek csupaszra fosztott, szétvert falait, az elhordott értékek helyét egymást váltják a fejemben a kérdések: miért, miért, miért?

 

Ki gondolta ki ezt a végtelenül egyszerűvé racionalizált cselekedetet? Ki tette ráfizetésessé, kigazdálkodhatatlanná ezeket az egykor élettel, gazdagsággal, értékkel teli telepeket? Kinek voltak útjában a jószágok, a velük való ősi kapcsolat, a hagyományaink, a múltunk? Ki döntötte el, hogy Magyarország ősidők óta létező haszonállata, a szarvasmarha, az egészséges élethez elengedhetetlen tej, a tájból egykoron kitörölhetetlen csordák képe egyszer s mindenkorra eltűnjön? Megfosztották a magyarságot a magyarságától!

A kisunyomi telepről elszállították az állatokat, elküldték a dolgozókat, helyükbe vandál fosztogatók, embertelen, állatias ösztönlények költöztek és minden értéket magukkal hurcolva, a hátuk mögött hagyták a pusztulást.

És, ha az olvasó most azt gondolja, hogy ez a kisunyomiak, a nagyunyomiak, a balogfai emberek magánügye, csak az ő fájdalmuk, akkor nagyon téved! Mert ilyen csontvázak borítják lassan az egész országot, lerombolt, kifosztott majorságok, csarnokok, üzemek, ahol valaha a munkájukért megélhetést, megbecsülést kapó munkások, földművesek és állattartók zengték vidám dalaikat. Az itt tartott állatok a kövér legelőkön a létező legjobb környezetben legelhettek, a környéken élő emberek javát szolgáló minőségi tejet biztosítottak, s a tejüzemekből jóféle tejtermékek, túró, tejföl, sajtok és vajkészítmények kerülhettek az asztalokra.

A jövő elkezdődött!!!

Reggeli ital, vajkrém, margarin, túrókrémek és távoli népek ízlésvilágának megfelelő penészes sajtok gubbasztanak méregdrágán a multik polcain. A tájból kiveszett a csordák bőgése, a rétekről a jellegzetes madarak, a fecskék, pacsirták, eltűntek a semmi máshoz nem hasonlítható illatok…
Félek, már nincs miben bíznunk, ezek a halottak nem tetszhalottak, nem csak álmodnak… Végérvényesen és visszavonhatatlanul eltöröltettek, ahogy a magyar ember is elfogy, eltűnik végérvényesen… Ez is a terv része!

Valamit valamiért?

Nem, ez már egy másik történet: mindent a semmiért!