„A szeretet nevében nyitok ma be Hozzád, Ismeretlen Olvasó. A szeretet nevében állok meg párnázott ajtódon belül, sürgős ügyek, fontos tanácskozások, alázatos kérések és nagyratörő célok nyomán, melyek egy küzdelmes és nehéz esztendő alatt belső szobádat annyiszor megjárták.
Én csak most jövök. Most is csak azért, mert küszöbön áll a nap, az az egyetlenegy nap az évben, mely hivatalosan is a szereteté. Háromszázhatvanöt nap közül háromszázhatvannégy a gondjaidé, a céljaidé, munkádé és a szereteté csupán egyetlenegy s annak is az estéje egyedül…” (W.A.)

 

Az örökül hagyott gondolatok, a fájdalom könyvének nyitóhangjai ezek, amiket egy öreg baráttól kaptam december végén, a szeretet ünnepe előtt. Amikor még fenyőket cipelők, jókívánságokat mondók hangja verte fel a lakótelep hajnali csöndjét, amikor az Ebenezer Scrooge-i „humbug” még ítélettel kövezett béklyó volt… Ma tabuk és legyintő okoskodások övezik a létet, s a minőségi élet biztonsága az egészség és a munka mindössze a szerencse ingatag megnyilvánulása. Süketek és mások fájdalmait lerázni képes közömbösek között pedig, az egyre nyilvánvalóbb deficit esélyt sem adva ront a megbélyegzettre.

Itt és most a szeretet ünnepén már a szeretet hibádzik, s április végén, ha levelet hozott a postás, abból bizony a munka és jövedelem nélkül élő, tengődő ember sikolya karmol. És ez a hang válaszra vár – mindenáron! A szeretet nevében nyitok ma be Hozzád, Ismeretlen Olvasó…

 

Kedves Barátom!

Kérlek, bocsáss be levelemmel, pár nappal május elseje, a munka ünnepe előtt! Fogadj el, megkopott ruháimban engem, az üres táskát cipelőt, és hallgasd meg történetem! Adni szeretnék és kérnem kell. Mert elébb bízva a túlélhetőben a múlt féltve őrzött kincseit adtam zálogba, majd herdáltam erőm és életem; lásd, ma már az alamizsna leírhatatlan távolát remélem – félve. Az életem nagyobbik felén minden bizonnyal túl, a hátralévő napokért fohászkodom. 

 

Lakótelepen cseperedtem, s tanultam éppúgy, mint te. A nyarakat átcsellengtük, a teleket meleg szobákban töltve hívogattuk a tavasz hírnökeit, a hóvirágot, a gólyát. És a tulipánfa virágait, …amik alatt gyülekeztünk a nagy felvonulásra.

Sosem felejtem el azokat a boldog embereket. Ballonkabátjaikban, kezükben zászlókkal, léggömbökkel álltak egymás mögé, hogy a hatalmas emelvény előtt elvonulva integethessenek. Büszkén, a gyár, a kollektíva kiemelkedő munkásaiként… Aztán dél felé gyermekeikkel elsétáltak a végeláthatatlan hosszúságú vursli árusai között, a similabdák, tikitakik és jojók, a szélpörgők és színes léggömbök kavalkádjában…

Aztán ringlispilek, céllövöldék közt a majálison, virslit majszolva mustárral, és sört kortyolgatva élvezték a május elsejét, a munka és szolidaritás ünnepét…

Húsz éve tanuljuk, mennyi gonoszság és szenvedés fűződött a szocializmushoz, a proletárdiktatúrához, milyen kiszolgáltatottan, kisemmizetten éltünk, milyen igazságtalanul osztott akkoriban a rend, melyben a kiválasztottak pártját szolgálta a munkások és parasztok tömege… Ülünk a televízió előtt és hallgatjuk a magyarázatokat, s közben nem értjük, miért tűnnek a kimondott szavak hazúgságnak…

 

Lassan ötödik éve, hogy nem dolgozhatok. Nincs munkám. Hiába tanultam, érettségiztem, szereztem diplomákat, szakképesítéseket. Azt mondják nem vagyok piacképes. Felesleges, olykor megtűrt vagyok, kényszerűségből bambán várakozó, aki még a legtöbb erővel és akarattal rendelkezem… nincs miből adnom. A gyermekeimnek a tisztességről beszélek, miközben körbeveszi őket az ügyeskedők, szerzők hada. Ha jó ruhákról, nyaralásról mesélnek, másokat emlegetnek. Egyre nehezebben hiszik el, mennyire ragaszkodom az öreg cipőmhöz, kabátomhoz… a rádióhoz, mely csak két adó közt recseg.

 

Én még úgy tudtam…azért tanultam, képeztem magamat, hogy másoknak adhassak, hogy taníthassak. És egyre magam előtt mormogok, mert már nem a tudás a hatalom, s a munka úgy tűnik már nem a becsület dolga… Gondolataimmal képes volnék másokon segíteni, tudnám, miként válhatnak újra hasznossá, ha magam sem volnék haszontalan.
Látod, zavarban vagyok. Arról írok, amiről nem szabad. Amiről az ember nem beszél. Tűrnöm kellene, de már nem tudom továbbszenvedni a semmit, mert soha nem akartam csillogó javakat, csak tisztességet… ami látod, nincs.
Hát szólj barátom, ha van kerted, felásom, ha festeni kell mások házainak tornyát, ha udvarokhoz kell kaput faragnom… szólj, ha fiaidat, lányaidat lehet tanítanom. Mert örömest teszem, hogy végre újra embernek érezhessem magam! Ennyit kérek, nem kenyeret, cirkusz, nem ócska garast. Engedj újra teremteni…

 

Mert emlékeimben ott vannak, lüktetnek a szavak: szorgalom, kitartás, pontosság, tisztesség, erről tanítok a szavaimat lassan alig-alig hívő gyermekeimnek. Segíthetnél, hogy szavaimnak újra lehessen hitele… hogy legyen munkám, jövedelmem, hogy adhassak…
Persze, lehet… neked sincs, hát bocsáss meg, hogy szólni mertem, hogy kértem, hogy alázattal és szeretettel… maradok tisztelettel!

 

Eddig a levél.

Bár a májusi ünnep fénye megkoptatott, bár a fülkeforradalom bátor harcosai legyőzték és eltűntették vélt sérelmeik okán a letűnt kort, azért ne vessék meg az arccal a föld felé bámuló magányosan, némán vonulókat ott a domb előtt… Magukban, olykor félelemmel, körül-körül nézve indulókat dudorásznak. Nem bolondok ők, talán csak öregek! Megfáradtak. A harcra már képtelenek, akkor is, ha látnák a célt, akkor is, ha tudnák, ez lesz a végső…

 

És, ha sok ember ballag, ha tömeg halad, ugyan ki látja akkor, hogy ki az, aki éhes, kinek tömték ki újságpapírral a túlontúl nagy cipőt, ugyan ki hallja, ha valaki munkáért kiált? Mert az is baj, ha akad, akinek túl gyenge a hangja és az is, ha egyszerre túl sokan ugyanazért kiáltanak.

És május elsején a falvakban szalagos májusfát állítók között vajon akad-e még, akinek a becsületes munkáról szólhat ez a nap. Van-e még parasztember, aki végignézve a jószágain, elégedetten koccint az ünnepen. Van-e munkás, városi nép, aki a lebontott, felrobbantott gyárak helyén egykedvűen sétálgatva nem szorítja ökölbe a kezét?

A karácsony a szeretet ünnepe. Wass Albert az ünnep előtt az ünnepről, ajándékokról áhítozó gyermekek leveleit gyűjtötte kötetbe.

Május 1. a munka ünnepe. Már, akinek van megélhetést biztosító munkája! Jómagam csak egyetlen levelet továbbítok …

A címzett ismeretlen…