Amikor egymást követő napokon, és ráadásul földrajzilag egymáshoz igen közel jönnek létre súlyos közlekedési balesetek, akaratlanul is egyre többen kutatják a kiváltó okokat, bűnbakot, „hibást” keresve a megoldhatatlan rejtélyekre, komolynak és néha komolytalannak tűnő magyarázatokkal a „mi lett volna, ha” hajmeresztő elgondolásaival.

 

És a szakmaiság néhol kevereg a fizikai törvények, no és a virtus, a viselkedéskultúra megnyilvánulásaival. A modern kor homo habilise, az ügyes ember pedig mindinkább odavész e bajok közt, s a konklúziók súlya ellenére egyre kevesebb a jó megoldás. Vajon miért van az, hogy az egyre tökéletesebb technika ellenére egyre jelentősebb áldozatok következményeivel kell találkoznunk? Valójában mitől fokozottan veszélyes üzem a közlekedés?

 

„A fokozott veszéllyel járó tevékenységet röviden veszélyes üzemnek nevezzük. Gépjárművet, gépkocsit, tehergépkocsit, kamiont vezetni, veszélyes üzem. A közlekedés egészében részt venni, akár gyalogosan, akár járművel, szintén fokozott veszéllyel járó feladat. Ugyanakkor a magyar Ptk. nem határozza meg a veszélyes üzem fogalmát. A Ptk. nem csak, hogy nem ad konkrét definíciót, de még példálózó felsorolással sem találkozunk. ( Kizárólag a bekövetkező kár kérdését vizsgálja.) Ez nem is lenne célszerű, hisz a veszélyes üzem köre a technika fejlődésével állandóan változik. Napról napra! És veszélyes üzemnek minősül minden olyan tevékenység, amelynél az embernek nincs feltétlen, s abszolút uralma a veszélyforrások felett. Jogi szempontból természetesen nem a gép, vagy az energia veszélyes, hanem az az emberi tevékenység, mely a gépet működteti, az energiát igénybe veszi.
Egy lehetséges definíció- Veszélyes üzem, vagy dolog alatt az emberi környezetre, a társadalmi, a személyi tulajdonra vagy az ember személyi integritására nézve, fokozott veszéllyel járó üzemet vagy dolgot értjük, amely helyzeténél, természeténél, működésénél, vagy egyéb sajátosságainál fogva kockázatot és kárveszélyt jelent.”

E néhány gondolat egyszerre több kérdést is felvet! Vajon a modern kor embere hol és kitől tanulja meg a veszélyforrások feletti uralom kérdését? Ki tanítja meg az embert az alázatosságra, az egymásra ható erők tiszteletére, ki tanítja a kockázatok helyes kezelésére?
Évezredeken át fejlődött az ember, mire félelmei helyébe a szerzett tapasztalatok és tanult ismeretek révén az előrelátás, a felkészülés, a deffenzív gondolkodás és gondoskodás léphetett. A logikus gondolkodás egyik legnagyszerűbb lehetősége, a prevenció, mely ugyanakkor csak a gyakorlatban képes elősegíteni, hogy tevékenységeinket biztonság jellemezze. Tanulás nélkül nem tartható kordában a fegyelmezettség, a habitus, a vakmerőség és a szabályok felrúgása, az öntörvényű ítélkezés megengedése pedig nemritkán halálos következményekkel jár! Az olykor felfoghatatlan és érthetetlen következmények mögött pedig szinte minden esetben egy rossz döntés, a felkészületlenség, az alkalmasság hiánya áll. A döntés pedig – sajnos, vagy nem -, mindig a veszélyes üzem feladatát felvállaló kezében van. Ahogy ezzel a felelősség is!

Olykor csak a fizikai együtthatókról beszélünk. Távoli kölcsönhatásról, két tömeggel bíró test között fennálló helyzetről, ugyanakkor a homo habilist éppen a megoldásai emelték és emelik ma is mások fölé. És az ügyesség fogalma évszázadok alatt megkopott, ma inkább pejoratív csengésű. Nem olyan érték, ami felemel, inkább csak megosztja a disputában résztvevőket.

A kockázatokat vállalókkal mindaddig nincs komoly baj, míg tragédia nem következik! Ma már nem „divat” előrelátó módon, komoly tapasztalatokat gyűjtve vállalkozni a veszélyes üzemben való részvételre.

Megjelent a könnyelműség, a figyelmetlenség, a mindenütt tapasztalható szabadosság fogalma, és a másokért aggódó, féltő külvilág kirekesztése. Tanácsot, megszívlelendő gondolatokat közvetíteni egyenesen sértő, tapasztalatokról beszélni maradiság.

Mintha a világot valaha is nem a precedensek vitték volna előre!

A tények pedig makacs dolgok! Egyre több a súlyos közlekedési baleset, egyre elkerülhetetlenebb a tragédia és a társadalom egyre inkább válik tehetetlenné. A legszélsőségesebb megoldásokban bízni – büntetni, alázni és bélyegezni; nos, ma ennyi a társadalom válasza, és ez úgy tűnik teljesen eredménytelen! Elrettenteni azt, aki éppen önnön rettenthetetlenségét építi fel vakmerőségével, nemtörődömségével, vagy éppen alapismeretei hiányában, úgy vélem, lehetetlen vállalkozás. Pozitív példák híján pedig a televíziók, filmek és játékok világát a valóságba ültető infantilizmus minden baj forrása lehet.

Végül az egyik legnagyobb gond, a másik tiszteletének hiánya. Ma nincsenek versenytársak, felkészült, erejüket tudásuk birtokában összemérni kész szereplők a közlekedésben. A KRESZ az együttműködésre épít, a mások működésének akadályoztatását kizáró szabályokkal, miközben a mai társadalom a túlélésre, mások legyőzésére épít. Az érvényesülés egyetlen útja mások eltaposásával, a korábbi parancsolatok, törvények áthágásával jöhet létre. A korábbi tisztesség elavult fogalom, a szabályok betartása pedig gyávasággá változott. A hősöknél is hősebb lények lassan kikászálódnak a közösségi portálok névtelenségéből, arcot vállalnak és olykor sajnos totalitást is, mely egyszerre több társra is veszélyt jelenthet.

És legutoljára marad a stressz kérdése. A túlfeszítettség, az irracionális szintek bevállalása, mely csak igen kevés egyénnél fűződik össze a szerencsével. És az sem éppen az állandóság fogalomkörébe tartozik! Bizonyítani, korábban azt jelentette, megtenni minden tőlünk telhetőt. A bizonyítás, ma ésszerűtlen, irracionális tervek és tettek sorozata, mely eleve magában hordozza a kockázatos 50-50%-os végkifejletet…

Mi lesz a jövő? Mi kényszerítheti az embert az önmérsékletre? Mindeddig, mindenkor csak tragédiák és bajok útján volt képes változtatni a többség. Félő, most sem lesz másképp.

Addig pedig naponta retteghet mindenki, aki a végletekig fokozott technika birtokában a járhatatlanná leromlott utakon, felrúgva minden racionalitást tör a célja felé…

Útjaink alkalmatlanok a közlekedésre –  a kamionforgalom alkalmatlanná teszi a helyzetet a hagyományos közlekedésre -,  sajátos felkészületlenségünk, a stressz és együttműködési képességünk hiánya pedig valamennyiünket alkalmatlanná tesz a hagyományos értelemben meghatározott szabályok betartására.

Ideje volna minden újragondolni… (!)