R/evolúciós Zsákutca
                                személyes blog
"Minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél!"
MENÜ

Tétován köszöntött be a tavasz, megint, ahogy szokott, s bár ünnepeltük volna, máris átadta helyét a fakító nyárnak. Fogy az időnk és ezzel úgy tűnik, senki nem törődik, ez az egyetlen hír, ami a fogyasztói társadalom felrázására alkalmatlan. Megtartó erő híján hagyományok, örökség nélkül vágunk naponta az útnak, miközben a mindent irányító pénz újít, és cselszövéssel hódítja a megtörteket járomba.

 

Isten könyvét felcseréltük a hasonmásunkra teremtett könyvre, majom-mód nyájat toborzunk és tartunk, büszke egyformaságunkra révedve, vagy szégyellve egyediségünket. Legyőzettünk, mert a másság diadala kápráztat. Páciensek, engedelmesek lettünk; alkalmasak, lábunk, karunk helyén, büszkén mutogatva kicsiny rögzítő füleinket: LEGO és abból is a legkisebb, leghaszontalanabb elem, tégla itt már mindenki…és fogynak a szigetek.


Az írástudók, a felelősen gondolkodók halála készül elő, mert íráskényszerük a tűréshatáron túl már önmaguk ellen fordítja a fegyvert. Ők nem tudnak megrendelésre, pusztán a táplálékra valóért róni, mert hiszen, az így is a parancsolat kiforgatása, köpködése volna. Úgy élik meg a csendet, mint a vétség, a szembefordulás kapuját …


Az egyszeri ember jóbarátja a pusztában lakott. Oda menekült, mert a törvényekígy döntöttek. Hontalan és állástalan volt, félt, olykor nem hordozta már a könnyet, és hajlékában sem lakott önfeledt kacaj. Olykor halál-félelemmel élt, mert tudta jól, ha sem a tanács, sem a bölcs derű nem segít már…, csak írt, egyre írt, mintha a hátralévő idők örvényei vinnék. S mert pénze nem volt, gondolta így segít.

De tévedett…


Próbált szólni a kőtábláról, amin az idők támpontjai rögződtek – de köréje szálltak a tudni vélők és hangos cserregéssel, csiviteléssel döngölték a földbe minden sóhaját. El akarta mondani, hogy az ünnep értelme helyébe csak a következmény tolult rendületlen, de a kufárok áttapostak rajta. Aztán gondoskodni akart, de fölébe hajoltak a gerendások, és szálkáját kutatva ecsetelték a materializmus gőgjét.

-Cave canem! – Óvakodj a harapós kutyától! Óvakodj az egykönyvű embertől!

Így felelt, ha kérdezték örömről, bánatról! Mert lelkében az Egyetlen tiszteletével az írástfélők sommáit hordozta, és óhajtotta a lángok mentését, a harmat örökét, de már nem mondta ki hangosan, egyetlen nap sem, az igét. Mert tudta jól, az igazság fájdalmától a hazugságba menekült tömeg úgysem értené…


Aztán egy szép napon elhatározta, hogy megfelel.
Elhatározta, hogy meghasonlik, feladja elveit és beáll a mások sodratába, hogy kenyeret vihessen az övéinek. Nyűtt gúnyáját színes fodrokra cserélte, a jelet eldobta, új bélyegekkel varratta fel testét, arcát barnítva lezárt minden utat a pír előtt, csimbókjait az égnek állította. Fogyókúrába kezdett, kocogva totyogott a dolga felé, és mint mindenki más, egykönyvű lett.
De még annak előtte elégette az addig egyetlen Könyvét. Amit kívülről tudott.

 

Megpróbált megfelelni.

 

Mert tudta, a lehetetlennek megfelelni akarók lelkében tűz lakik… És ő maga is tűzzé akart válni. Hirdette hát az azonos neműek ölelésének végtelen örömét, a pénzért kapható gyönyörök értékét, a gyermekeket rontók diadalát, az unalomból ölők békességét, a mástól szerzett javak igazát. Sorstalanságát sorssá változtatva regélt a békéről és nyugalomról.


Attól a naptól, hajnalonta lopni járt. Besétált mások birtokába és hozott minden mozdíthatót, miközben egyre felírta dicsőséges tetteit a könyvébe. Később már nappal és este is ezt tette, s dicsőségeit éltetni kezdték és szeretni a barátai. Így nevezték egymást a könyvön élők… Arcukat elváltoztatva csak a mámorról mutattak képeket. Aztán később felvállalva egyre többen az egész testükről, mintákat nyírva szőrzetükbe, ahogy példaképeik tették. A képeken az öröklétre bízták párzásaikat, gyilkosságaik pillanatait, és csillogó jelmezekbe öltöztették a halált. Így terjedt a rituálé, az extázis, és ejjelente a könyvek égetésének mozgalma…És lassan eltűnt mindenki könyve.


Egy éjszaka jelet látott. Felkelt s az ólba sietett. Felköltötte a békés röfögéssel, moslékkal álmodó disznaját, aztán összeszedve minden erejét az otthonába vonszolta. Az ágyába emelte, éppen oda, ahol asszonya, gyermekei édesanyja aludt. Maga pedig kihurcolta dolgait a szalmára. Szíve még egy darabig kalapált, aztán egy vérrög befészkelte magát az áramlás útjába, s az egyszeri ember jóbarátja, aki a pusztában lakott, meghalt. Családja, ott bent, ágyban a disznóval nem kereste.

Miért kereste volna?

Tudni vélték, hogy az ember maga az, s ama másikat, amelyik ott elpusztult az ólban, a dögkútba hajíttatták…

 

Ettől a naptól kezdve nincs több törvény! Mert a legfőbb törvény áthágóját kiveti a világ csöndje és felzabálja az üvöltők serege. akkor is, ha ennek elmondásának bizony nem itt a helye.

De félek, hogy a példabeszédek helye ma már meghatározhatatlan…

Lehet, utoljára kong a harang.

 

Asztali nézet